Az első eseteket még
megúsztam egy-egy apai fülessel. Emlékezetes eset volt öreg Philips rádiónk
belsejébe tett kirándulásom egy szál csavarhúzóval.
Ötéves voltam: a
konnektort nem húztam ki a fali csatlakozóból. A pirosan izzó „rádiólámpákban” akartam
gyönyörködni, nem a készülék hátába vágott szellőző rácsozaton át, hanem szemtől szembe. Azt már tapasztalatból tudtam, hogy ha „kihúzom az
áramot”, a lámpák izzószálai elhalványulnak, majd kialszanak.
Később, többé-kevésbé
felnőtt koromban emberi kapcsolataim bánták, hogy olyan dolgokat érintek,
amitől más menekül. A közel-keleti helyzet megítélése 1967-ben, a
csehszlovákiai „testvéri” beavatkozásé 1968-ban, a iskoláimban, munkahelyeimen
(a hatvanas-hetvenes években, Magyarországon) – mindenhez hozzányúltam
avatatlan kézzel.
Sir Winston Churchill
híres mondását csak később olvastam: „There is no more dangerous thing than a
little knowledge”, vagyis, semmi sem veszélyesebb, mint egy kis tudás. De ha
egyszer ennyire hitelesített engem a Jó Isten, nem többre: azért én nem
kérdezhetek?
“Amíg az erőmből telik”
Ez a címe Halmos Sándor
debreceni hitközségi előljáró könyvének. Weisz Miksa egykori orosházi, majd
debreceni főrabbiról írta.
Mint ahogy Halmos Sándor
e sorok írójának névrokona, ugyanúgy a szóban forgó dr. Weisz Miksa is csupán
névrokona a Rabbiképző egykori tudós Szentírás-tanárának, a Kaufmann-hagyomány
rendezőjének.
Ez a dr. Weisz Miksa a
legsötétebb időkben, 1940-ben vette át rabbi-képesítését. Orosházára hívták meg
rabbinak, majd, miután visszatért a deportálásból, debreceni főrabbi lett.
A forradalom utáni évben Helsinki hitközsége
hívta meg főrabbijának. Nemsokára egész Finnország kb. 1500 főnyi zsidóságának
a főrabbija lett.
Az említett könyvben a
szerző – bizonyára dr. Weisz visszaemlékezései alapján – leírja, hogy egy, a
főrabbi házában tartott partira magas vendégek voltak hivatalosak. Bizonyos
mennyiségű finom vodka elfogyasztása után a finn hadsereg egyik magasrangú
tisztje bevallotta vendéglátójának: ő bizony régebben nem szerette a zsidókat.
Dr. Weisz barátságosan
érdeklődött ennek okairól. A válasz – a könyv szerint – így hangzott: „Nem csak
az Ószövetség, hanem még az Újszövetség is tele van zsidókkal. Nem állhattam a
zsidók tolakodását!”
„Ó, hát ezen könnyen
segíthetünk!” – hangzott a válasz (emlékezetből idézek) – „Ha a püspöke
elengedi őket, én szívesen visszaveszem valamennyit a zsidóságba!”
Idézet bezárva.
Az anekdota magjául
szolgáló gondolat agyon ütött. Nem úgy, ahogy a 220 volt üthetne
agyon. Sokkal nagyobb feszültség van itt, mint gyerekkorom Philips rádiójában.
Úgy ütött engem agyon az idea, mint ahogy másokat szíven ütnek bizonyos
gondolat-kapcsolódások felfedezése.
Ha egy megfelelő
intézményes köztámogatottsággal rendelkező fő-fő rabbi, egy afféle zsidó pápa,
egy újjászervezett Szinhedrion feje új kánont alkothatna és visszavehetné
mindazokat a zsidókat, családjaikat, könyveiket, utódjaikat és utódjaik
utódait, akiket a régiek ilyen vagy olyan okokból kiakolbólítottak Ábrahám,
Izsák és Jákob aklából – akkor Izrael nyája ma nem 13 – 14 milliót, hanem
százmilliókat számlálna.
Hiszen az isteni ígéret
– a megmásíthatatlan! – így szól Jákobnak: „Annyi utódod lesz, mint a föld pora” (Mózes I. könyve, 28:14)
Nyilvánvaló, hogy a
Szentírás-értelmezési különbségek és az emberi hiúság nem teszik lehetővé, hogy
mindenki azonos hagyományt valljon a magáénak. A nemzedékek sokezeréves
megmérettetése azonban már sejtet egyértelmű igazságokat.
Lehetetlen-e, hogy a
régi szakadások mentén egybeforrjon mindaz, amit a Magasságos Isten Izraelként
jelölt ki?
Talán megint olyasmihez
nyúltam, aminek a kezeléséhez tudásom nem tesz alkalmassá. Mégis hálás leszek,
ha válaszolnak. Válaszukat megköszönöm és megőrzöm.
Amíg az erőmből telik. ◙
Összenő, ami összetartozik.
VálaszTörlés